A metal élősködő mauzóleuma vagy egy sikerrel turnézó, bitang energiákat megmozgató banda – kevés zenekar megítélése olyan megosztó napjainkban, mint az amerikai Panteráé. A két alapító tag bántó hiánya ellenére nem lehetett panasz az arénás koncertre, Anselmóék nyers erővel igázták le a morális kérdéseken agyaló keveseket.
Az estét a michigani metal-punk Child Bite és a dallasi crossover trash Power Trip nyitotta meg. Utóbbi zúzdája mindössze csekély méretű pogózást váltott ki a főműsoridőre egyre sűrűsödő tömegben. A negyvenperces szett utolsó számára, a Manifest Decimationra azért összekiabált Riley Gale énekes egy tisztességesnek mondható wall of death-et.
Anselmo most sem vitte túlzásba a színpadi szerelését: a megszokott mezítlábas, rövidnadrágos megjelenést az előzenekar Child Bite logós pólójával dobta fel. Az erős kezdésben rögtön érkezett A New Level, a Mouth of War és a Strenght Beyond Strength. Az állóhelyesek megkezdték a szolid fejrázást és pogózást, míg az ülőhelyek pódiuma is ritmusos rángatózásba kezdett.
Az énekes korábbi botrányos megnyilvánulásait követően – most csak említsük azt az ominózus esetet, ahol náci karlendítést imitált egy koncerten és ezt követően nem kívánt vendég lett egész Németországban – megszelídülni látszott kiszólásaiban. A balhés arc szerepe helyett inkább nosztalgikus kiszólásai voltak a másfél órás buli alatt: a Becoming előtt feloltatta a lámpákat, hogy lássa a szép számú közönséget, majd többször üzent azoknak a rajongóknak, akik a kilencvenes évek óta velük vannak.
A 5 Minutes Alone vörös fényorgiáját követően sötétbe borult a színpad és a korábbi koncertekhez hasonlóan, a Floods alatt emlékeztek meg újra egy esős, villámlós kisfilmmel a zenekar kér elhunyt tagjáról. Emellett a szemfülesek más apróbb múltidőző elemeket is kiszúrhattak: a dobokon a testvérpár arca jelent meg, míg Dimebag Darrellt váltó – ám helyettesíteni teljesen nem tudó, és szerencsére nem is akaró – cimbora, Zakk Wydle felsőjén a St. Dime felirat.
Itt azonban muszáj kitérnünk a buli számomra legnagyobb kettősségére: a koncertet elnézve, aki nem ismeri a múltat, talán úgy gondolná, hogy a tragikusan fiatalon elhunyt zenészek életművét viszik tovább is ünneplik, ám köztudott, hogy a banda az Anselmóval elmérgesedő viszony miatt oszlott fel és soha nem álltak volna újra össze, amíg mindenki életben van. A zenekar kreatív lelke veszett oda, és megmaradt a nyers erő. A közönség inkább elsikkadt ezen az aprócskának nem mondható momentumon, és a Pantera-szellem megélésére koncertrált. Ez szerencsére nem okozott nagy erőfeszítést, hiszen néha szinte tökéletességig sikerült megidézni a régi hangzást. Mindezt azért úgy, hogy Dimebag helyére becsatlakozó Wylde, és Vinnie Paul helyén doboló Charlie Benante saját hangzását is becsempészte a dalokba.
A buli végefelé a szokásos együtténeklős Walk alatt, a tűzoszlopok árnyékában a Mayhemes Csihar Attila bukkant fel furcsa szerelésében, majd a Leander Rising-alapító Vörös Attila is beugrott Wylde mellé egy refrénnyi vokálra. Ezt követte a Domination/Hollow megszokott összemosása, a Cowboys From Hell után pedig érkezett a ráadásban a Fucking Hostile. Anselmo még dalolászott egy kicsit a Led Zeppelin Starway to Heavenjéből, majd földhoz vágta a mikrofont, felvette a mamuszát és lecsoszogott a színpadról. A közönség utolsó kétkedői pedig teljesen elengedték a koncerttel kapcsolatos morális problémákat miközben próbálták összeszedni magukat az Anselmo-féle úthenger után.
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotók: Máté Évi
no images were found