A brit dalszerző hetedik szólóturnéjának menetét is átírták a Covid-lezárások, így végül a tervezettnél két évvel később, tavaly nyáron kezdte csak meg hódító útját az Egyesült Államokban a This Is Not a Drillre keresztelt körút, ami jó másfél hónappal a manchesteri záróbuli előtt ért hazánkba, az MVM Dome-ba vasárnap este.
Két dolgot biztosra vehetünk, ha ellátogatunk egy Roger Waters-koncertre: garantáltan nem ússzuk meg az erélyes politikai/aktivista állásfoglalásokat, és hogy határozott nézeteit gigantikus látványvilággal köríti a legendás zenész. Ez utóbbiban ismét Sean Evans volt partnere kreatív igazgatóként, aminek köszönhetően most is egy hagyományos koncerten túlmutató, interaktív élményben lehetett részünk, aminek centrumába egy kereszt alakú, az aréna közepén elhelyezett színpad került, és ez az egyedülálló elképzelés bizony remekül működött.
A küzdőtéren gyakorlatilag bárhonnan testközelből élvezhettük Waters produkcióját, a továbbgondolt körszínpadból ugyanis minden irányba ágazott egy-egy kifutó is, fölöttük a hatalmas ledfalak pedig ugyanezt a vonalat képezték le, miután az estet nyitó Comfortably Numb elhalkultával a magasba emelkedtek. Ha valaki netán nem böngészte volna előre a turné korábbi állomásainak programját, azt egészen biztosan meglepte a merész húzás, hogy az egyik legismertebb Pink Floyd-nótával, egész pontosan annak tavalyi átiratával kezdődött a koncert. Bár tartottam ettől az újabb, búsabb köntösbe öltöztetett verziótól, amiből még a szólót sem volt rest kisöpörni Waters, kicsit se bánom, hogy nem hallgattam meg korábban: igazi katartikus nyitányt biztosított mély, borongósabb hangulatával, amihez persze vizuálisan is megkaptuk a tökéletes löketet.
A félig-meddig intróvá avanzsált sláger után vonult a színpadra a 79 éves zenész, és egy éles váltással a sötét tónusokból egész bulizóssá vált a hangulat a The Happiest Days of Our Lives és az Another Brick in the Wall alatt, bár az azért sejthető volt, hogy nem marad végig ez a – zeneileg – laza vonal az est folyamán. A kivetítőkön sorra megjelenő, finoman szólva sem vidám információhalmazok közben pedig időről időre elgondolkodtam, hogy vajon ér-e jól érezni magam és önfeledten szórakozni, mi közben például ártatlanul meggyilkolt emberek listája jelenik meg a fejem fölötti óriási ledeken. Ahhoz már nem kellett különösebben elmélázni, hogy kevésbé legyen őszinte az ember mosolya, amikor a méregdrága, meglehetősen pocsék minőségű másnapi fejfájást – 1290 Ft-ba került a helyszínen egy korsó sör – óvatosan kortyolva lebeg fölöttünk szépen körbe a „fuck the poor” üzenetet hordozó, világító szemű malac. Persze amellett, hogy némileg ironikus volt a szitu, mégis tökéletesen passzolt Waters a világról alkotott, nem épp derűs kilátásaihoz az, hogy ugyanitt egy éve még mennyivel olcsóbb volt a habzó nedű (is).
Ahogy kurta farkú barátunk, úgy természetesen a hatalmas birka sem maradt az óljában most sem: ő még az első felvonás zárásaként felcsendült Sheep alatt (nyilván) szabadult ránk.
Az már a legkevésbé felkészülteket sem érhette váratlanul, hogy Waters programja most is első sorban Pink Floyd-dalokra épült, egész pontosan 17 az volt a 24 számos repertoárból, ez alkalommal pedig jutott egy kis vizuális megemlékezés is az anyazenekarról a gyilkosnak kikiáltott amerikai elnökök, vagy a földjüket védő őslakosok mellett. A retrospektív felvételek mellett egy külön dalt szentelt Waters Syd Barrettnek: a Wish You Were Here alatt mesélte el a kivetítőre gépelve zenekar-alapításuk történetét. Ember legyen a talpán, aki egyszerre képes a zene mellett ennyi információt befogadni! És itt talán el is érkeztünk az egyetlen negatívumhoz – a büfé árait most engedjük el, végül is nem kötelező a helyszínen fogyasztani –, hogy időnként olyan mennyiségű adat és történetmesélés zúdult ránk vizuálisan, amire már nem lehetett koncentrálni így, egy koncert közben, élőzenével a színpadon.
Persze hiába kérte már az elején főhősünk nagy betűkkel, hogy felejtsük el a mobilokat – illetve hogy húzzon mindenki a faszba a pulthoz, aki nem bírja politikai nézeteit, és csak a Pink Floyd miatt jött –, kivételesen jól jön, hogy utólag legalább ki lehet pótolni a hézagokat a YouTube-ot böngészve. Az nem újdonság, hogy Waters azért nem a világ legnagyobb énekese, ám zenésztársai, és a két kiváló vokalista hölgy végig ügyesen támogatták a mezcalját gyakran örömmel kortyolgató, hol gitározó, hol basszusgitározó, hol a zongora mögött ülő frontembert, sőt, a Money-t például Jonathan Wilson gitáros énekelte.
A népes zenekarból Seamus Blake is többször előtérbe került, kifejezetten jópofa volt például, ahogy az egyik szaxofonszólót úgy zárta, hogy közben lazán levonult a kifutóról. Az ilyen apróságok, vagy például ahogy a „still blowing out our own damn brains” strófára a The Bravery Of Being Out Of Range című ’92-es szólódalban pirosba robbant az aréna kollektív agya, arról a mérhetetlen profizmusról árulkodtak, mellyel ez a show össze lett rakva, és akkor még a Dark Side of the Moon jellegzetes lézer-prizmáiról nem is beszéltünk.
A hangzásra sem lehetett panasz, sőt, minden tisztán és tökéletesen kivehetően szólt, bár én személy szerint egy kicsit magasabb hangerőt el tudtam volna még viselni, de van egy olyan tippem, hogy ezzel nem mindenki értene velem egyet.
Politizálás, aktivizmus, ellentmondások ide vagy oda, Waters simán megtöltötte az MVM Dome-ot, ahova szép számmal érkeztek külföldiek is. Azt sem igazán lehet vitatni, hogy egy ízig-vérig profi produkciót kaptunk, aminek kialakításán hónapokig dolgoztak, pazar végeredménnyel. Ha valóban most láthattuk utoljára a zenészt – aki első búcsúturnéjának nevezte a jelenlegi körutat –, akkor nem is kívánhattunk volna jobb lezárást. Egy nagyjából negyedórás szünettel együtt közel háromórás koncertet kaptunk, aminek a végén még a kivetítőkön keresztül láthattuk, ahogy levonulva is örömzenél még egy kicsit a színfalak mögött a csapat.
Szöveg, mobilos képek: Máté Évi
