Remek hangulatú koncertet adott a Metallica az M72 No Repeat Weekend első napján a telt házas Puskás Arénában, csütörtök este. A bemelegítést a már 25 éve alakult svéd Avatar, valamint a groove metal ősatyja, a Pantera látták el. A közel 70 000 fős tömeg metalszíve egyként dobbant, a többségben lévő X- és az Y-generáció idősebb szülöttei nagy időutazást tehettek meg, és ezekben az emelkedett pillanatokban más valóban nem számított (ahogy arra a cikk címe is utal, ugye).
Budapesti lakosként az észrevételem az, hogy a Hetfieldék koncertjére való hangolódás nem is annyira az előzenekarokkal kezdődött, hanem sokkal inkább már 1-2 nappal a jeles esemény előtt. A belvárost ezúttal rocker turisták árasztották el, annyi Metallica pólót láttam az utcán, amennyit még talán a Metallica pólógyárban sem látni, haha. Kocsmákból is Kirk riffjei csendültek fel (eleget téve a turistaáradat akaratának), és még azt is meg merem kockáztatni, hogy az emberek kedélye is jobb volt a megszokottnál. Bizony, ilyen jó dolgokat tud a rock/metal zene az emberekkel művelni.
A kapunyitás meglehetősen korán, 16 órakor volt – nem is sikerült odaérnem – a kezdő löketet aztán a Jokert idéző Johannes Eckerstörm és bandája adta fél 6-kor. A hangzás ezúttal sem kedvezett a főattrakció előtt fellépő zenekaroknak, kicsit a látvány is kevésnek bizonyult a hatalmas stadion kellős közepén: szellős „tömeg” a körszínpad körül (meg közepette is), és – ekkor még- rengeteg üres szék. Azért tisztességgel elnyomta az Avatar, amit el kellett. Helyén voltak a tempók, és a hangok, szakmai kritikával nem tudnám illetni őket. Az való igaz, hogy nem vagyok túlzottan jártas a munkásságukban, az is meglepett, hogy már 25 éve a pályán vannak. Mostantól jobban fogom figyelni a dolgaikat, ígérem!
Elhangzott többek között az I’m Broken, a Walk és a 5 Minutes Alone is, csak hogy kiemeljek néhány klasszikust. Noha Anselmon is fog az idő kereke, a mogorván bólogatás még mindig nagyon passzol hozzá. Zakk Wylde pedig ezzel a fellépéssel gyakorlatilag duplázott, a koncert előtti napon a BLS-sel játszottak, szintén Budapesten. Szerény véleményem szerint a lehető legjobb választás volt Zakkre bízni azt a nem túl hálás feladatot, hogy Dimebag Darrell utódja legyen, nyugodjék békében (és a testvére, az egykori dobos és alapítótag, Vinnie Paul is).
Negyed 9 magasságában csapott a húrok közé a Metallica, a hangzás mindjárt mérföldkövekkel jobb volt, de még a látvány is. Ahogy ment le a nap, a fények is egyre nagyobb hangsúlyt kaptak, a kijelző „hengerek” is SOKKAL hatásosabban látták el feladatukat, mint az előzenekarok esetében. Gyermeki rajongást véltem felfedezni a rajongók szemeiben, generációkat összekötő zene ez, lefogadom, hogy mások is visszasírták a Metallica kazettás időszakot (mondjuk én még vettem fel számaikat kazettás magnón is a rádióból, de psszt). Csinálnék szívesen egy felmérést, hogy a jelenlevők közül hányan tudnak, tudtak, vagy csak próbálkoztak gitározni és abból vajon hány százalékuk kezdte ezt a tevékenységét a Nothing Else Matters kezdő gitármenetével? Lenne tippem, de lehetséges, hogy a valós szám még attól is nagyobb lenne, haha. Mivel a duplakoncert úgy dupla, hogy teljesen más setlisttel készülnek mindkét napra, például ezek a számok már valószínűleg nem csendülnek fel a második felvonásban: Orion, Sad but True, Fuel, Creeping Death, Master of Puppets (de a lista nem teljes). Kirk és Rob ezúttal is kedveskedett egy magyar feldolgozással (több kevesebb sikerrel), méghozzá a Totális Metál c. számmal a Pokolgéptől. Mondjuk az jó kérdés, hogy ezt megismétlik-e, vagy még arra is futja az energiából, hogy betanuljanak egy másik dalt is? Hamarosan kiderül.
Összességében egy nagyon jó hangulatú, magas rezgésszámú estét hoztak össze, és nekem úgy tűnt, hogy még ők is tudják élvezni ennyi év (45!) után is. Jóság volt, boldogság volt, egység volt. Nothing else mattered.
Örülök, hogy ott lehettem, hezitálás nélkül mennék a szombatira is.
Szöveg: Lucy
Fotók: Máté Évi
no images were found
