Minden idők egyik leg(el)ismertebb gitárosa, számos (egész pontosan 18!) Grammy-díjjal tonnányi más elismerés mellett, háromszor iktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be, közel 65 éve van a pályán, mégis eddig csupán egy alkalommal, 2006 júliusában lépett fel hazánkban Eric Clapton. Nem csoda hát, hogy az MVM Dome-ban egy gombostűt se lehetett volna leejteni szombat este, amikor végre újra ellátogatott hozzánk Mr. Lassúkéz.
A felvezetés kissé felemásra sikeredett ez alkalommal. Clapton egyik hű fegyvertársát, Andy Fairweather Lowt és zenekarát (The Low Riders) választotta előzenekarnak, produkciójuk alatt azonban végig égve maradt a csarnok világítása, és a hangerőt se igazán küldték meg. Így koncerthangulat helyett inkább olyan érzése volt az embernek, mintha csak a háttérből szólna valami zene, aminek a folyamatosan érkező közönség morajlása se tett jót.
Pedig az 1948-ban született Andrew karrierje nem tegnap kezdődött: a ’60-as évek derekán indult, Claptonnal pedig a ’90-es évek elején kezdett együtt dolgozni. Nem csak turnégitárosként, de a stúdióban is számtalanszor megfordult nála, egy a megbízható zenésztársai közül, aki már jó pár alkalommal vezette fel saját produkciójával is a legendás művész műsorait.
Időnként sajnos a hangzás sem tűnt az igazinak, Andy mellett egy nagybőgős, egy dobos és két szaxofonos alkotta a zenekart, utóbbiak pedig sokszor egészen elnyomták hangerőben a gitárt. Megfelelő körülmények között amúgy egy kellemes kis időutazásban lehetett volna részünk, a visszafogott, de vérprofi walesi zenész igazi klasszikus amerikai rock and roll hangulatot varázsolt a színpadra, amibe belefért Henry Mancini Peter Gunnja, vagy a Tequila is – amit azért még a folyton dumáló közönség is vidáman skandált. Az egy szál gitárral előadott Life Is Goodot azonban sikerült teljesen kinyírnia a hangzavarnak.
Egy perccel a hivatalosan kiírt kezdés után aztán elsötétültek végre a fények, és hatalmas ováció kíséretében színpadra lépett a mester. Már itt érezni lehetett, hogy baromira ki volt éhezve a közönség egy Clapton-koncertre, amit egy Cream-dal, a Badge nyitott. A három részre (és egy ráadásdalra) osztott koncert első blokkjában még a Key To The Highway, az I’m Your Hoochie Coochie Man, valamint egy kis reggae-s kikacsintással az I Shot The Sheriff fért, ez utóbbi Wailers szerzemény alatt a kivetítő is hol jamaicai színekbe, hol pálmafákba borult, a gitárszóló pedig hatalmas üdvrivalgást kapott – teljes joggal.
A koncertet végig kellemes látványvilág kísérte, a színpaddal rendezői jobbról szembe eső szektorokban azonban a koncert 2/3-ában meglehetősen halk volt a produkció, melynek akusztikus felvonása a Driftin’ Blues-zal indult. A karibi tengerpartról hirtelen Londonban találtuk magunkat, abban a Royal Albert Hallban, ahol több mint 200(!) koncertet adott már Clapton. Nem csoda, hogy jött az újabb üdvrivalgás, és a dal végi vastaps. Miután a kivetítő és egy kis képzelet segítségével kaptunk egy csipetnyit a legendás koncerthely elképesztő aurájából, beterveztem egy gyors büfékört – csillagászati árak ide vagy oda, különleges nap ez, mégse láthat az ember minden nap egy Claptont –, de a Nobody Knows You When You’re Down And Out annyira magával ragadott, hogy képtelen voltam elindulni, kis képzeletbeli utamon pedig már egy füstös New York-i bárban találtam magam.
Miután aztán végül csak megejtettem a gyors sörvásárlást (szerencsére a Golden Ringből is alig fél perc esett így ki), az akusztikus blokk a két legismertebb dallal, a Laylával és a Tears In Heavennel zárult – egészen megható volt ezeket a számokat végre élőben hallani, a közönség pedig megtelt kis kivetítőkkel, szinte mindenki rögzítette magának a két slágert. Miközben azon merengtem, hogy milyen csodálatos, gyógyító ereje tud lenni a zenének, és mi gyönyör ezt közel 18 ezer valószínűleg hasonlóan érző emberrel együtt átélni, azért csak sikerült beesnie mögém annak a kettőnek, akiknek valószínűleg gőzük nem volt, hogy épp egy háromszoros Grammy-nyertes örökzöldbe dumálnak bele fennhangon, röhögcsélve. Ha – a mostani verzióban kissé vidámabb, reggae lüktetést kapott – dal végét picit el is tudták szúrni a hangoskodók körülöttem, a koncertet nem, sőt! Szerencsére a második elektronikus blokkra végre a hangerő is megjött rendesen a szektorban.
A két billentyűs, Chris Stainton és Tim Carmon már korábban is meg-megvillantotta tudását a koncert során, de az utolsó blokkban csak úgy brillíroztak lehengerlő szólóikkal, folyamatosan mosolyt csalva az arcomra. Persze senkit sem lep meg, hogy csakis kiváló zenészeket válogat maga mellé Clapton, Nathan East már jó 40 éve társa a színpadon és a stúdióban, most egy kis játékos, basszusgitárral lekövetett közönségénekeltetés is belefért tőle. Doyle Bramhall II gitáros 2000 óta dolgozik együtt vele, Sonny Emory pedig a legnagyobb lazasággal hozta a zseniális groove-okat a dobok mögül. És persze ne feledkezzünk meg a két remek vokalistáról, Sharon White-ról és Katie Kissoonról se.
Ezt az ötszámos részt az eredetileg JJ Cale által jegyzett nóta, a Cocaine zárta, és hát ilyen remek szerzemények és minőségi zenélés mellett valljuk meg, semmi szükség kábítószerekre. Az MVM közönsége is teljes mámorral tapsolta vissza Claptont és zenekarát, akik egy dal erejéig, a Before You Accuse Me-ig még visszatértek a színpadra.
Ez egy újabb olyan este volt, ahol kicsit elszakadhattunk a valóságtól és a hétköznapoktól, ahol az akusztikus lassabb szerzemények sem ültették le, hanem egyenesen a fellegekbe emelték a hangulatot. Az pedig külön öröm, hogy mindezt egy olyan legendának köszönhetjük, aki nem félt kiállni a diszkrimináció ellen, és a koronavírus alatt sem volt hajlandó megkülönbözteti közönségét. Őszintén remélem, hogy a 81 éves zenészben lesz még szufla, és láthatjuk még hazánkban.
Szöveg, telefonos fotók: Máté Évi
(Hivatalos fotók nem készülhettek a koncerten.)
