Adott egy zenekar két baromi nagy slágerrel. Két dallal, amit talán mindenki ismer tőlük, bár az egyik egy feldolgozás… és adott jó ötszáz ember, akik nagyon is tisztában vannak vele, hogy a banda munkássága bőven túlmutat az Everything About You-n és a Cats In The Cradle-en. Bánhatja, aki nem az utóbbi kategóriába tartozik, az Ugly Kid Joe ugyanis ismét „Év koncertje” gyanús bulit tolt a Barba Negrában kedd este.
Sokak tinédzserkora elevenedett fel a Barba Negra Trackben 2018-ban, amikor is szép számú közönség előtt debütált a zenekar hazánkban, egy felejthetetlen koncertet adva. Azóta megjártak már három fesztivált – VOLT, FEZEN és Harley-Davidson –, idén pedig újra önálló, teljes koncerttel tértek vissza Magyarországra. A Barba Negra kisebbik sátrában, a Blue Stage-en Juhász Marci és zenekara nyitott a kaliforniai banda előtt, nézzétek meg képeinket a koncertről:
A fülledt időben ugyan sokan még az utolsó pillanatig is inkább a szabadban ejtőztek, az Ugly Kid Joe színpadra lépésére viszont már nagyjából megtelt a sátor. A zenekar (turné)felállását némileg homály fedi: míg az első két hazai koncerten még a klasszikus – és egyben elvileg a máig hivatalos – felállásból Cordell Crockett és Dave Fortman is színpadra állt, addig az utóbbi két fesztiválfellépésen és most is már egy másik line-up fogadta a nagyérdeműt.
A többek közt a Sisters Of Mercy-ből és a Ghostból is ismert (az UKJ-t már korábban, 2013-ban is kisegítő) Chris Catalyst gitározott/vokálozott, basszusgitáron pedig Mike Squires – aki egyébként Duff McKagan Loadedjában játszott – lépett színpadra. (Érdekesség, hogy ők ketten 2022-ben egyes turnéállomásokon még fordított felállásban voltak láthatóak a csapatban.)
Hiába álmodoztak róla páran, ahogy az várható volt, Shannon Larkin egyelőre nem tért vissza az Ugly Kid soraiba miután kilépett a Godsmackből, így míg az első két hazai bulin Zac Morris ütötte rendkívül látványos módon a dobokat, addig az utóbbi években már Cam Greenwood utazott a csapattal. Úgy tűnik így stabil most már a turnéfelállás, ami nem csak hogy baromira egyben van, de azt hiszem nem nagy spoiler elárulni, hogy egyénileg is mindenki tökéletesen hozta, amit kell.
És akkor persze ott van a két alapító tag, Klaus Eichstadt – jól megszokott vidám saját márkás Mock n’ Roll pólójában – és Whitfield Crane – szintén nem túl meglepően Lemmy-ben –, akik játszi könnyedséggel, halál lazán hozzák hibátlanul az estét. Vannak zseniális frontemberek, vannak briliáns énekesek, és vannak azok a kivételes csillagzat alatt született őstehetségek, akikben ez a kettő egyszerre található meg. Ezzel az aranymetszettel lett Whit is megáldva, aki szokásához hűen rendkívül közvetlenül vezényelte végig a koncertet.
A szokásosan már az első dalok közt ellőtt Neighbour telitalálat, hogy már ekkor ne maradjon nyak mozdulatlanul, de persze a V.I.P. vagy a C.U.S.T. se kevésbé mozgalmas és skandálós, és akkor még csak az első három dalnál járunk, de a fülledt sátor közönsége máris együtt lélegzik (és izzad) a zenekarral, és ez a következő úgy másfél órában aztán lendületlenül így is marad.
A legutóbbi nagylemez – Rad Wings Of Destiny – két dal, a Kill The Pain, valamint a Failure erejéig került elő, mi közben jöttek az olyan ütősebbnél ütősebb trackek, mint a Goddamn Devil, a So Damn Cool, vagy a Devil’s Paradise. Az UKJ az a zenekar, ami akkor is képes valahogy minden egyes koncertjét különlegessé varázsolni, ha jó pár bevett elem is szerepel tarsolyukban, amit estéről estére ellőnek. Ilyen például a jelenlevő – valahogy mindig akad legalább egy! – apa-(kis)fiú párosnak dedikált Harry Chapin feldolgozás, a Cats In The Cradle.
Míg az első budapesti koncert végén már a földön fetrengve, cigizve, sörözve, mintha csak haveri körben jammelgetnének zárták bulijukat, simán túllépvén a megengedett este 10-es színpadi zárórát, erre a koncertre is jutott kuriózum. Ezt ezúttal Chris Catalyst prezentálta, aki gitáron hozta a Tavaszi szél vizet áraszt dallamait a koncert vége felé. Ahogy a Trackben, úgy legnagyobb örömömre itt is elhangzott a Busy Bee – ami helyett két nappal később a németek már egy másik klasszikust, a Jesus Rode a Harley-t kaptak, amit ugyan kicsit hiányoltam a setlistről, de semmiképp se az előbb említett dal kárára.
I’m Alright – és már el is hiszi az ember, hogy itt és most minden rendben van, egészen a Milkman’s Sonig, ami már sejteti, hogy sajnos közeleg a koncert vége. A setlisteket finoman szólva se variálták agyon az évek alatt Crane-ék, és ezzel nincs is semmi baj: zárásra maradt még a jól bevált Motörhead klasszikus Ace Of Spades, majd az Everything About You, mellyel még kicsit mindenki visszarepülhet a 90-es évekbe, mielőtt hamarosan nyakon csapná 2025 valósága, melyben ha valami, az mindenképp pozitív tényező, hogy járhatunk még Ugly Kid Joe koncertre.
Ezek azok a bulik, ahol megmutatkozik, hogy nincs szükség flancolásra, extra show- vagy látványelemekre, elég egy csokor baromi erős dal, öt kiváló zenész, és a nagybetűs (öröm)zenélés ahhoz, hogy egy tökéletes, ízig-vérig rock ‘n’ roll élményben lehessen részünk. Reméljük, a kaliforniaiak megtartják jó szokásukat, és továbbra is évente megörvendeztetik a lelkeket egy-egy ilyen felszabadult bulival!
Szöveg, fotók: Máté Évi
