Ó, végre nem fesztiválfellépés vagy utazó cirkusz, hanem saját klubturné keretében jutott el hozzánk a Paradise Lost! Persze, imádtam hat éve a rockmaratonos, meg a tavalyelőtti ultima ratiós fellépésüket is, de azért egy önálló buli általában egészen más hangulatú, és többnyire programban is izgalmasabb, nem csak a nyilvánvaló kötelezőket hozzák. Ezen állítást pedig ékesen bizonyította is az este – november elsején a Dürer Kertben léptek fel a britek.
A német Lacrimas Profundere kábé az ezredforduló utáni évekből rémlett ilyen felkapott gót sikersztoriként (persze kizárólag német nyelvterületen), a 2006-os Filthy Notes For Frozen Hearts lemezük polcon is van és akad rajta pár érdekesebb dal, de nem éppen sűrűn hallgatott korong nálam, mint ahogy a munkásságukat is csak hébe-hóba követ(t)em.
Elvárásom így nem is volt, pláne, hogy az utazás miatt előzetesen nem tűnt abszolválhatónak a bulijuk, de két szám erejéig sikerült belenézni. A négyes rendesen küzdött, elől egy kisebb mag vette is az adást, de részemről nem lett szorosabb a barátság. A fentebb hivatkozott lemez előtti Ave End címadója volt a legrégebbi darab, a többi dal a két utolsó korongról hangzott el a setlist.fm szerint. Azok meg pont jellegtelen tucatgótságnak tűnnek számomra, igazából ennyi bőven elég volt ráhangolódás gyanánt az est további részére.
Itt is ő volt a középpontban, na meg a gitáros Alberto, aki aztán nem spórolt a virgákkal, még a világítást is kettőjükre hegyezték ki többnyire. Azt viszont sajnáltam, hogy kizárólag az idén tavasszal kiadott The Spinről szemezgettek, a nyitó Void Meridian kivételével az összes dal erről hangzott el. Amivel nincs is gond, de nekem sokszori meghallgatás után is túl „nyugisnak” tűnik. Pedig vannak azért olyan szerzemények is a tarsolyukban, mint például a Dark Horse vagy a Pilgrim (az a libabőr nyitó téma!), amelyek a tradicionálisabb doom felé tendálnak és talán jót tettek volna a változatosságnak. De ez csak az én fanyalgásom, szemmel láthatóan komoly rajongótábort vonzottak be és szerintem nem okoztak csalódást. Ha egy önálló, kisebb klubbulira jönnek tuti megnézem őket.
Direkt nem néztem meg előzetesen a programot, így aztán a kötelezőkön kívül akadt pár meglepetés. Például az, hogy két olyan szigorúbb darab, mint a Beneath The Broken Earth és a Tyrants Serenade között elsütik a sokat köpködött Host lemez Nothing Sacred dalát, ahol – láss csodát – a közönség egy emberként énekli a dal kezdő dallamát (tiszta Fear Of The Dark feeling, hehe). Nyakam rá, hogy erre azért nem sokan számítottak előzetesen (ha csak meg nem nézték a setlistet). Ahogy a normál program utolsó előtti dalaként elővezetett Mouth-ra sem a Believe in Nothingról, amit szintén nem játszottak agyon az utóbbi pár évben (évtizedben?), sokkal jobban örültem ezeknek, mint az ezúttal nélkülözött As I Die-nak. Na az ilyenek miatt jó hanyagolni néha a netes adatbázisokat, számomra így izgalmasabb volt a dolog.
Már csak azon aggódtam, hogy az Obsidian se maradjon ki, a ráadás trió középsőjeként megkapom az Ghostot (előtte No Celebraton A Symbol Of Life-ról, minimum tíz éve ez se volt programban), szavam se lehet. Másnap, otthon böngészve tudatosult csak bennem, hogy ritka eklektikus programot raktak össze, hiszen a 16 dalt 13 (!) lemezükről válogatták össze és simán tudtam volna még hallgatni legalább ugyanennyit, de tényleg minden igényt kielégítő volt. (Plusz jófejség az angolok részéről, hogy a True Beliefet a honi tribute zenekar tagjainak ajánlották.) Köszi Fekete Zaj stáb!
Végezetül egy megjegyzés a sold out miatt lemaradó hőbörgőknek: az esetek többségében nem a helyi szervező dönti el kizárólagosan, hogy hol kerül megrendezésre egy koncert, hanem általában a zenekar menedzsmentjével egyeztetve hozzák meg a döntést. És marketing (meg pénzügyi) szempontból mindenképpen jobb egy telt házas klubbuli ezer fővel, mint 1500 fős félház a Barba Reden.
Szöveg: Pál Szabi
Fotók: Máté Évi
no images were found
