Sikolymérő az egekben – 5SOS koncerten jártunk

Kicsit olyan volt, mintha egy rendező által megálmodott fiúcsapatról szóló filmbe csöppentünk volna péntek este: szupersztárnak kikiáltott srácok a színpadon, csordában visító csajok a közönségben, bő másfél órás bulihangulat óriás strandlabdákkal, telefonfényekkel és konfettivel. Statiszták helyett azonban valódi rajongók előtt lépett színpadra egy létező, népszerű ausztrál csapat, a 5 Second of Summer, és adott egy látványgazdag, ha zeneileg nem is a legerősebb, de mindenképp szórakoztató és élvezetes koncertet.

A srácok buliját két olyan feltörekvő, erősen backing trackekkel operáló formáció előzte meg, akik saját produkciójukon belül ügyesen hangolták az egybegyűlteket a 5SOS koncertjére is. Elsőként a brit rap/grime szcénából indult, mostanra azonban egyre több stílust elegyítő Master Peace lépett a deszkákra, harmadmagával: Hatty Steele szőke doboslánnyal, valamint Danny Snowdon gitárossal. A triónak a sokszor hálátlan kezdőbanda szerep ellenére sikerült rendesen átmozgatnia a közönséget, az aduászként bedobott Icona Pop feldolgozás I Love Itre pedig szinte felrobbant az MVM már ekkor.

Szintén a szigetországból, hasonló zenei környezetből érkezett a négyfős, csajfrontos, csupán öt éve alakult South Arcade. A fiatal csapat a 2000-es évek nu metal és pop/punk hangulatát idézi mind látványra, mind zeneileg, dalaikat a közönség – rengeteg külföldivel a soraiban – nagy része pedig már kívülről fújta. Az erősen sablonos számok ellenére a hangulatot nem csak szinten tartani, de fokozniuk is sikerült, Harmony Cavelle énekesnő pedig még a 5SOS-szel kapcsolatban is meginterjúvolta ifjú zenésztársait a rajongók legnagyobb örömére.

Egy dokumentumfilm szerű intró után robbantak hatalmas sikolyok közepette a színpadra NOT OK című szerzeményükkel az est főszereplői, Luke Hemmings, Michael Clifford, Calum Hood és Ashton Irwin, azaz a 5 Seconds Of Summer. A 2011-ben, Sydneyben alakult csapat hat felvonásra osztotta az estét, melyeket könnyen nyomon lehetett követni a látványos kijelző segítségével. Igaz, a végig a színpadon, a srácok közvetlen közelében dolgozó kameraman látványa egész zavaró volt, ennek ellenére persze nem kis teljesítmény lehet így végigkövetni egy koncertet egy méretes géppel az ember vállán.

Az MVM-ben megjelent körülbelül 8000-es közönség úgy 99,9 százalékban tűnt nagybetűs rajongónak: már az első taktusokra mindenki felpattant az ülő szektorokban is, a teljes aréna szó szerint végigtombolta, énekelte, táncolta, kiabálta az egész bulit. Egy, a kijelzőkön a koncert előtt megjelent qr kód segítségével dalt is választhattak, és telefonjaik is gyakran kerültek elő különböző koreográfiákban. Látványból tehát nem volt hiány, pedig már önmagában is igencsak mutatós volt a színpad közepén egy limuzinra épített dobcucc, melyről – az amúgy főéneket is vállaló – Ashton Irwin ütötte a bőröket.

Egyébként dal jutott mindegyik srácnak, talán ez volt az egyetlen tényező, amivel tipikus boyband-nek tűntek, amúgy inkább egyszerű pop/punk/rock dalokat hallhattunk az este folyamán. Hangszeres brillírozás ugyan nem nagyon akadt, a hangulatra azonban nem lehetett panasz, szinte minden szerzemény „olyan slágeres” volt, igazi arénahangulattal, de bennem valahogy mégsem tudtak igazán nyomot hagyni.

Intermezzókkal sem szűkölködtek a srácok: volt itt képzeletbeli díjátadó („Boyband of the Year”), PowerPoint bemutató, vagy videós ábra azokról a helyekről, ahova állítólag ellátogattak Budapesten a Szimpla kerttől a Hősök teréig, kakaós csigát majszolva. Akusztikus blokktól óriás strandlabdákon át a konfettiesőig tényleg előkerült az összes kötelező arénashow elem az est folyamán, melynek sztorija amúgy a „világ legnagyobb fiúzenekaráról” szólt, akik népszerűsége egy tragikus crowd-surfing baleset után esett vissza. Külső szemlélőként a poén ugyan nem ült akkorát, azonban egy, a rajongókat maximálisan kiszolgáló, pozitív energiákban dúskáló, erős vizuállal megspékelt bulit kaptunk az MVM Dome-ban.

Szöveg, fotók: Máté Évi