Több hazai előadó koncertjébe is belekukkantottunk a fesztivál harmadik napján, de Yves Tumor, a Warhaus, Apashe, valamint a Future Staic fellépését is elcsíptük, és természetesen a headliner Liam Gallagher koncertjét sem hagyhattuk ki.
A legnagyobb helyszíneket magyar produkciók nyitották pénteken: míg Beton.Hofi a Rajkó Zenekarral újított be nagyszínpados produkciójában, a Blahalouisiana frontembere függönyszerű kalapjával vonta magára a tekinteteket a Revolut sátorban.
Laza, kacér glames külsőségek és mélyebb, egészen sötét lüktetésű zene keveredett
Yves Tumor koncertjén, ahol különösebben az sem zavarta az embert, hogy – az éneket is beleértve – több backing track volt hallható, mint élő zenélés. Az már kellemetlenebb volt, hogy az olasz székhelyű, eredetileg amerikai ötlemezes előadóra vajmi kevesen voltak csak kíváncsiak a nagyszínpadnál, bár ez a produkció értékéből mit se vett el szerencsére, az extravagáns frontember pedig pózolásban pont olyan jó volt, mint fetrengésben: egész gyakran meg-megpihent a világot jelentő deszkákon.
A Revolut színpadra hozott még délután borongós hangulatot a
Warhaus, az Ibisnél pedig a Melbourne-i
Future Static képviselte a kenguruk földjét és a metalt, mely műfaj már igencsak háttérbe szorult amúgy a fesztiválon.
Amikor egy előadó esszenciáját flegma leszaromsága adja, akkor nem igazán róhatjuk fel neki, hogy a Szigeten se hazudtolja meg önmagát.
Liam Gallagher egész pontosan azt hozta, amit várni lehetett tőle: minőségi élőzene, minőségi dalok, közel lemezes hangzás, kihagyott megaslágerek, semmi ráadás, semmi pacsizás vagy jópofizás, esetleg szerelmes monológok. Emberünk nem vár olyasmire, hogy a nép skandálni kezdje nevét, ő maga buzdítja inkább a nagyérdeműt, hogy kezdjenek hangos „Liam, Liam” üvöltésbe.
Gallagher anyazenekara 30 éves albumát, a Definitely Maybe-t turnéztatja, így szigetes műsora is a lemez köré épült. Szóló anyagait teljes mértékben hanyagolta, de az olyan Oasis-gigaslágereket is mellőzte, mint a Wonderwall vagy a – Chris Marin által idén Budapesten már előadott – Don’t Look Back In Anger, hiába zabálta volna a nemzetközi fesztiválközönség ezeket. De Liam nem az az ember, aki beadja a derekát holmi alamizsnaosztásnak, és ezt nagyon jól is teszi. Önmagát hozva a fesztivál egyik legjobb koncertjét produkálta olyan ütős dalokkal, mint a Whatever, a Live Forever, vagy a záró Beatles-feldolgozás I’m the I Am The Walrus. Az egyetlen hiányérzetet az okozta, hogy csupán 75 percet volt színpadon, ami egy ekkora fesztivál headlinerétől egészen sovány, bár nem ő volt a 30 éves eseményen az egyetlen, aki nem töltötte ki idejét fő fellépőként.
A nap méltó zárásaként a
Lazarvs hozta a – Szigeten manapság sajnos erősen hiánytermék – súlyos riffeket az új helyszínre pakolt Petőfi színpadon, aki pedig még csak ekkor kezdett belecsapni a buliba, a Revolutnál pöröghetett a belga születésű kanadai
Apashe fellépésére, aki fúvós kísérettel érkezett a Szigetre.
Szöveg, fotók: Máté Évi
