A BSB gyakorlatilag egy megkerülhetetlen jelenség volt a ’90-es évek derekán. Nem nagyon létezik olyan ember, akivel ne jöttek volna szembe akkoriban úton-útfélen Nick Carter szőke tincsei a csapat legnagyobb slágereivel karöltve még akkor is, ha valaki messziről próbálta kerülni a zeneipar a New Kids On The Blockkal berobbant, hatalmas őrületet okozó termékeit, a boybandeket, élükön a Budapesten DNA elnevezésű turnéjával immár másodszor fellépő ötösfogattal.
Az eddig is sejthető volt, hogy a zenekar rajongótáborát az akkori – most 30-40-es – tinédzserek teszik ki, amit remekül bizonyított ez az este is: a ránézésre szinte csordultig megtelt aréna közönségét egyértelműen ez a réteg fedte le, ellentétben mondjuk a múlt heti Cure-ral, ahol számos generáció képviseltette magát. Ahhoz se férhet kétség, hogy a jelenlevőket anno rendesen elkapta a gépszíj: körbenézve az arénában kevés olyan arcot lehetett felfedezni, akiben ne lobbantak volna fel a régi rajongás valószínűleg már jó ideje kihűlt, ám el nem aludt lángjai: a legnagyobb slágerekre szinte mindenki eszeveszett ugrálásba kezdett, időről-időre pedig olyan sikítás tette próbára a hallójáratokat, amiről egyből négy bizonyos gombafejű képe villant be.
Örök vitatárgy, hogy mit is nevezünk időtálló zenének. A BSB muzsikája nem feltétlen az, amelyet újabb és újabb korosztályok fedeznének fel maguknak, akik viszont fiatalon akár csak egy rövidebb időre is fanokká váltak, borítékolható, hogy életük soundtrackjére felkerül a srácok valamelyik dala, de azoknak is – mint például jómagam – nosztalgiával átszőtt mosolyt csalnak az arcára ezek a szerzemények, akik amúgy kimaradtak ebből a lázból. Mindezek mellett dicsérendő, hogy a fiúk nem ragadtak le az ezredfordulónál – a jelenlegi turné apropóját képző 2019-es DNA lemezük után most épp egy karácsonyi kiadvánnyal rukkoltak elő.
A fent említettek ellenére az immáron másodszor hazánkba érkezett DNA-turné bevált receptjén nem változtatott a formáció: míg Sting múlt heti műsora – mondtuk már, hogy milyen erős koncertőszünk van? –, hivatalosan ugyanaz a turné, de mégis teljesen eltért – kinek örömére,
kinek bánatára – a három évvel ezelőttitől, a Backstreet Boys új, karácsonyi dalai bereklámozásán kívül – idén is gyorsan buktam a nem hivatalos „Whamageddon”-t – szinte hangra pontosan maradt az előző buli forgatókönyvénél. Igaz, akkor még a felvezető DJ programjában nem lehetett volna ott az egy ideje csapból is folyó Úristen, a vegasi lemezlovas – KnowleDJ – ugyanis Bon Jovi vagy Whitney megaslágerei mellett egy-egy népszerű magyar dalt is becsempészett műsorába, amit akkora siker övezett, hogy az aréna gyakorlatilag már ekkor egy hatalmas retródiszkóvá vált.
Kilenc óra környékén aztán életre keltek a kivetítők, és a már ismerős, de hatásos felvezető videó után berobbant a színpadra látványos füstcsóva kíséretében AJ McLean, Howie Dorough, Nick Carter, Brian Littrell és Kevin Richardson. Srácok, fiúbanda…valahogy annak tudatában is nehéz máshogy fogalmazni, hogy a tagok közt van, aki már az ötödik x-en is túl jár. Hiába furcsa kicsit belegondolni, hogy felnőtt férfiként, családapaként pont úgy ugrálnak a különböző koreográfiákra, mint húsz, sőt lassan harminc évvel ezelőtt, mégis inkább szürreális, mint sem kellemetlen volt az élmény. A fizikumokra egy másodpercig nem lehetett panasz, talán csak a sok beszéd árulkodott arról, hogy ebben a korban, egy közel kétórás koncert közben azért időnként nem árt szusszanni is.
Azt ugyan nem számoltam, hogy hányszor váltottak öltözetet a buli során, de nem vagyok benne biztos, hogy egy kezem elég lenne hozzá, ha sorra szeretném venni az est során felvonultatott outfiteket, gyorsaságukat pedig lehet hogy pár divatbemutató kulisszái is megirigyelnék, ugyanis semmilyen fennakadást nem okoztak a ruhacserék. Sőt, volt, amit egyenesen a színpadon hajtottak végre, a már feleslegessé vált alsónadrágokat a közönség közé vetve.
Azért azt se felejtsük el, hogy végső soron egy koncerten jártunk, még ha sajnos hangszeresek nem is emelték a színvonalat ezen az estén. Ebben a műfajban valószínűleg sokan azt se vennék zokon, ha az egész buli playbackről menne, Nick Carterék azonban meglepően sokat énekeltek élőben, és inkább csak a koncert vége felé tűnt úgy, hogy egyre dominánsabbak az előre felvett, amúgy többnyire támogatásként használt sávok. Ezt leszámítva gyakorlatilag mind az öten hozták a lemezformát, mással pedig ilyen körülmények között nehéz lett volna elrontani a hangzást, maximum egy-egy sikítóhullám nyomta el párszor a fő produkciót.
A látványvilágra se lehetett panasz, sőt… A közönség legkiemeltebb részét körülölelő kifutó, a magasba emelt kisszínpad – melynek még a hidrauliks szerkezeti elemein is ledcsíkok világítottak –, a méretes kivetítők, és az egészen sokszor átívelő, cikázó lézercsíkok mind-mind maradandó élményt szolgáltattak, a különböző illusztrációk mellett pedig a tagok magánéletébe is bepillantást nyerhettünk pár családi felvétel segítségével.
Elsőre ugyan kételkedtem, amikor Nick Carter arról kezdett anekdotázni, hogy jövőre lesz 30 éves a Backstreet Boys, és az elmúlt 29 évben egyszer sem álltak le, ám átböngészvén a csapat történetét tényleg úgy fest, hogy Kevin Richardsson átmeneti kiszállásán kívül nem állt le a BSB-gépezet. A 33 dalos setlistre is kikerekedett ugyan a szemem, ám kis utánajárással máris világossá vált, hogy bizony kilenc stúdióalbum állt rendelkezésre, hogy összeállítsák az aktuális dallistát. Ebben bőven megfért pár újabb szerzemény is, melyeknél az ülőjegy tulajdonosok kevésbé hardcore fele vissza is dőlt székébe ráphihenni a következő ugrálásra, ám unalmas percei így sem akadtak a bulinak, és az ilyenkor szokásos kisebb népvándorlás is elmaradt a pultok és a mosdók irányába.
A program gerincét amúgy négy nagy blokk alkotta, ezek közül az első felvonást záró Get Downra robbant szinte fel először a csarnok, majd Howie ragadta magához a mikrofont, mielőtt belevágtunk volna a következő, olyan líraibb tételekkel, mint a Show Me the Meaning of Being Lonely, vagy az Incomplete fémjelzett újabb etapba. Az újabb felvonásban szintén szerepeltek olyan szerzemények, amikre a nagyérdemű jelentős hányada lassúzott valószínűleg egykor az iskoladiszkóban első szerelmével: itt kapott helyett például a Quit Playing Games (With My Heart), az As Long as You Love Me, vagy az I’ll Never Break Your Heart is, végül pedig, még a ráadás előtt kaphattunk egy, az Everybody-val induló, és az I Want It That Way-jel záruló giga-remixet. (Utóbbi sláger szövegének – Tell me why? – külön pikantériát adott pár félmeztelenre vetkőzött, önkívületben táncoló testesebb úriember megjelenése a parketten.)
A csapat nem vitte túlzásba a ráadást, de nem is kérették sokáig magukat: egy rövid videós intró után két dal maradt a végére, a Don’t Go Breaking My Heart, valamint a némi tapsoltatással – na nem mintha erre a buzdításra bármi szükség is lett volna – megspékelt Larger Than Life, az elmaradhatatlan konfettiesővel. Lehet, hogy a hazai rajongók bő két évtizedig magukra maradtak – 1996 és 1997 után járt először újra Magyarországon 2019-ben a BSB –, három év alatt azonban duplázhatott a keménymag, és remélhetőleg a két buli közül valamelyikre minden egykori és jelenlegi rajongó eljutott, amit a banda egy majdnem két órás, professzionális show-val hálált meg.
Szöveg, fotók: Máté Évi
