A két évvel ezelőtti, bombasztikus energiát ugyan nem sikerült megidéznie szombaton Tom Jonesnak, azonban a közel kétórás buli alatt hangja végig a megszokott, mély gazdagsággal csendült fel. A dalok mintha picit az elmúlás és a nosztalgikus lassúság felé billentették volna az este mérlegét, ennek ellenére, érkeztek a pörgősebb számok is, hogy minden megfáradt csípőízületet átmozgathassunk.
A hazai Tom Jones-rajongók igazán nem panaszkodhatnak, életes kora ellenére, a szegény walesi bányászcsaládból származó énekes mintha hazajárna hozzánk. A 2019-es Arénás, majd 2023-as Dome-os bulikat követően szombaton ismét a Népligetnél mozgatta meg a kortól már kissé elmacskásodott ízületeket. A megadott, nyolcórás kezdéskor Sir Thomas sötétkék ingben és fekete nadrágban, visszafogott eleganciával, komótosan sétált ki a mikrofonállvány mögé.
A két évvel ezelőtti bombasztikus koncert energiáit ugyan nem sikerült megidézni, mintha egy kis fáradtság lett volna úrrá rajta, ami korát tekintve azért valljuk be, nem róható fel neki. A bulin több alkalommal előkerült az életkor és a számvetés kérdése, ami nem csoda, hiszen Jones idén töltötte be a 85. életévét. Kora ellenére azért nem lehetett rá panasz, ugyan visszafogott tempóban mozgott a színpadon, de hangja a megszokott, mély gazdagsággal csendült fel a kezdő I’m Growing Old alatt.
Leonard Cohen klasszikusára, a Tower of Songra már felállt székéről az énekes, az ültetett közönség azonban csak a karibi hangulatú, kongás hangszerelésű It’s Not Unusualra indult be. A korábbi fellépésekhez hasonlóan, most is kaptunk a számok között átvezető anekdotákat. A What’s New Pussycat? előtt a híresség azt a pillanatot idézte meg, amikor Burt Bacharach felkérte a Woody Allen-film főcímdalának éneklésére. A közönség lelkesen válaszolgatott a tangóharmonikával felturbózott dal refrénjére, majd a lassabb intróval ellátott Sexbomb alatt egyre többen siettek a színpad elé állva táncolni. Hasonló ováció fogadta a You Can Leave Your Hat On-t, majd Jones Cat Stevens barátját is megidézte a Popstar előtt.
Az énekes előszeretettel viccelődött korával, a Bob Dylan-feldolgozás One More Cup of Coffee (Valley Below) előtt kiemelte, jelenleg ő Nagy-Britannia legidősebb zenésze, akinek number one albuma van. A múltidézés során Willie Nelson, a country királya is előkerült, akinek a 90. születésnapján a Hollywood Bowlban zenéltek, és akinek köszönhetjük, hogy a repertoár részévé vált az Across the Borderline.
A koncert második felében inkább a lassabb dalok kerültek előtérbe: gyönyörűen szólt a The Windmills of Your Mind és az I Won’t Crumble with You If You Fall. Az andalgós vonalat a Talking About Reality Television Blues, majd az örökzöld, Les Reed-dal Delilah szakította meg. A walesi stadionokból ugyan már kitiltották az 1967-es dal gyilkosságra utaló sorait, azonban szerencsére a Dome-ban az eredeti verziót kaptuk, a közönség ezt pedig egy pillanatig sem bánta. A küzdőtéren egyre többen pattantak fel táncolni az If I Only Knew, valamint a Prince-klasszikus Kiss alatt. Itt ismét többen sereglettek a színpad elé, majd lábdobogással erősítettek rá az ovációra.
A ráadásban érkezett a Green, Green Grass of Home, ami alatt több száz telefon vakuja világította be az arénát. Az énekes kiemelte, a One Hell of a Life tökéletesen összefoglalja számára az életet, és ez valóban szép keretbe foglalta az egész estét és magát a több évtizedes karriert. A zárásban mindezek ellenére kaptunk még egy pörgős gospel-klasszikust, a Strange Things Happening Every Day-t, hogy mindenki kitáncolhassa magából a hét során felgyülemlett feszültséget. Jones ezután bemutatta zenekarát, majd a koncert nosztalgikus felhangja és korra való kiutalásai ellenére kiemelte, hogy több éve utazzák a világot és még ugyaneddig tervezik is. Legyen is így!
Szöveg: Farkas-Hajdú Eszter
Fotók: Máté Évi
