Május 29-én sokak régi vágya vált valóra – írnám elsőre, azonban az MVM Dome-ban megrendezett Def Leppard és Mötley Crüe közös koncertje igen megosztóra sikerült, még a keményvonalas rajongók körében is. A közös európai headliner turné hazai állomására az Abaházi.RT kísérte el a 80-as évek két legendáját.
Mikor bejelentették, hogy a 2022-2023-as világkörüli turné európai része hazánkat is érinti, igen sokak szíve megdobbant. Még az enyém is, mert azért ilyen kaliberű bandákat nem minden nap láthat az ember élőben. Bocsánat, „élőben”, de erről majd később. Aztán kikerültek a jegyárak és hogy a komplett rendezvény ültetett lesz, itt már picit pislogtam, mint hal a szatyorban. Rock bulin ne legyen állóhely? Aztán kiderült, hogy ez a zenekarok kifejezett kérése volt, rendben, legyen, láttunk már ilyet, ugyan kevésbé táncolósabb stílusnál.
Az estét nyitó Abaházi RT. bemutatására nem nagyon térnék ki, csak annyit írok: Sing Sing zenekar és Halál a májra. Szerintem Magyarországon nincs olyan ember, aki ne ismerné Abaházi Csaba frontember/rádiós bemondó fent említett bandájának valamelyik számát, vagy akár a már írtat és annak Irigy Hónaljmirigy feldolgozását. Jelen esetben is a program gerincét is ezek a dalok adták.
Írhatnám, amit szoktam, hogy egy ilyen volumenű eseményen nyitóbandának lenni nem egy hálás feladat, de jelen esetben ez nem igaz. Tudván, hogy a banda tagjai egytől egyig Mötley-rajongók, számukra ez egy akkora megtiszteltetés és élmény volt, ami szerintem kevesek életében adódik. Alig volt helyük a színpadon? Igen. Rövid program volt? Igen. Kevesen voltak a nézőtéren? Igen. Érdekelte őket? Nem, és ez a lényeg. Az, hogy a hőseik előtt zenélhetnek, hogy ott lehetnek a közelükben és sokkal nagyobb eséllyel találkozhatnak velük, mint a jelenlévő több mint 8000 ember és még a zenéjüket is megoszthatják velük, szerintem sokkal többet jelentett számukra, mint bármelyik előbb felsorolt negatív tényező. Azt gondolom, hogy nagyon sokan lettek volna aznap este a helyükben, és jogosan.
Jöjjön hát az est két főszereplője, ebből is első körben a brit Def Leppard. Nem fogok zsákbamacskát árulni, kedvenc videómegosztónkon ránéztem, hogy jelen turné folyamán hogyan teljesít a zenekar, és úgy voltam vele, hogy rossz biztos nem lesz, maximum picit lapos. Utóbbiban szerencsére tévedtem. Lehet, hogy nem szántották fel a színpadot, de a szinte hibátlan zenélés mindenért kárpótolt. Itt jogosan jöhetne a mostanság oly divatos kérdés, hogy használtak-e háttérsávokat, mennyire volt playback, stb. Ha valaki engem kérdez, tuti volt némi rásegítés, de őszintén szólva nem érdekel, mert nem dominált, hétköznapi fülnek fel se tűnt. Jó volt a koncert, ahol én álltam, bocsánat, ültem, ott jól is szólt, egy szavam se lehet. A környezetemben nem volt fintorgás, mindenki hatalmas vigyorral a fején nézte a produkciót. Mert azért volt produkció.
Számomra már csak az is, hogy élőben láthatom Rick Allen dobos csodát. Csoda, mert emberünk 1984-ben, egy autóbaleset következtében elvesztette bal kezét és azóta egy speciális, számára egyedien kialakított dobfelszerelésen hozza lüktető tempóit, amiket két kézzel is nehéz olyan hangulatosan tolni, mint ahogyan azt ő a mai napig csinálja. Phil Collen és Vivian Campbell egy igazi páratlan páros, ha akarnék se tudnék hibát találni a játékukban, még Phil se volt félmeztelen, ha-ha.
Több zenész cimborám is jelezte, hogy Joe Elliot énekes is igen jó formában volt, sőt a banda többi tagja is példaértékű énektudásról adott tanúbizonyságot. Színpadi mozgás tekintetében talán-talán Rick Savage basszusgitárost emelném ki, de igazából nem éreztem szükségét maratoni szintű rohangálásoknak. Ez a zenéről szólt, azt pedig hozták, ahogy az egy rock klasszis zenekartól elvárható. Rendszeresen ki szoktam térni a show/zene arányára koncerteken. Náluk nincs rá szükség. Számomra itt a mérleg nyelve egyik oldalra se billent. Én ezt szeretem, van mit látni, de a muzsika a lényeg, és ez itt tökéletesen hatott.
Olyan számokat hallgatva élőben, mint a Let’s Get Rocked vagy Armageddon It, nem a lézershowra összpontosít az ember. A program is szuperül volt összerakva, igazi aréna hangulat. Album megoszlásban a Hysteria dominált, de kaptunk természetesen minden szépet-jót más anyagokról is. A zárás is perfektre sikeredett, de ilyen számokkal, mint a Pour Some Sugar On Me vagy a Photograph nem is lehet mellényúlni. A Pour-ra még a mellettem bulizó marcona kopasz srác is úgy rázta a csípőjét, mint a legprofibb dolgozó nő a Sunset Strip-en 87-ben. Ízig-vérig jó volt az előadás, elejétől a végéig élveztem.
Elérkeztünk hát az est második neves fellépőjéhez, a Mötley Crüe-höz. Nehéz szülés lesz ezt leírni, érlelődött is bennem egy pár napig, hogy hová rakjam ezt a koncertet. Azt biztosan ki merem jelenteni, hogy tudtam, mire számítsak. Mikor tavaly elkezdték ezt a turnét az USA-ban, mindenki várta az első kalózfelvételeket, hogy mire képes ma ez a banda, akik egyszer már abbahagyták a Mötley-t. Azon belül is két tag teljesítménye került jobban reflektorfény alá. Kezdeném is a számomra érdekesebbel. Mick Mars gitáros. Nála ugye komoly egészségügyi hátráltató tényezők voltak és vannak, miszerint lényegében kővé válik a gerince, így jogosak voltak a félelmek, de a kikerült videók alapján az ő teljesítményével látszólag nem volt probléma. Jó, bele lehetne most menni az azóta felröppent hírekre, miszerint sokszor összekeverte a számokat és SOS stúdió felvételre kellett átállni élőben, de ebbe most ne menjünk bele.
Mindenki tudja mi zajlott az elmúlt pár hónapban a zenekar és Mars között, még az is, akit nem érdekelt, csak online GITÁR burgert akart rendelni vacsorára, és a jól működő algoritmus akaratlanul is feldobott neki valami cikket ezzel kapcsolatban az internet bugyraiból. Lényeg a lényeg, Mick turné közben távozott a zenekar soraiból és John 5 (ex-Marilyn Manson, ex-Rob Zombie) jött a helyére. John jó gitáros, ez vitathatatlan, igazából az ő teljesítményére nem lehetett panasz, ami meg volt, az nem az ő hibája.
A másik kardinális pont viszont Vince Neil „énekes”. Mert a bandában, vagy egyáltalán a zenei világban, ez az elfoglalt titulusa igenis hagy némi kérdést maga után. Ahogy fentebb már írtam, tudtam nagyjából mi vár rám, de egészen más ezt egy monitoron, a kikapcsolás lehetőségével nézni, mint élőben átélni. Annyi tényleges énekhanggal rendelkező ember él Amerikában, de még a zenekar életében is volt jobb, hogy nem értem, miért kell ezt erőltetni. Vagy ha ennyire ragaszkodnak Vince színpadi jelenlétéhez, akkor nyomják az éneket playbackről. Esküszöm megbocsájtanám, mert emberünk botrányos, és erre még a pocsék hangosítás és az indokolatlan hangerő is rárakott egy lapáttal. Nem hiszem el, hogy nem kínos, hogy a színpadon táncoló hölgyek, az intenzív mozgás mellett körökkel jobban énekelnek, mint a zenekar frontembere.
Elfogyott a lóvé srácok? A párzó macskák ízlésesebben vernyákolnak, mint szegény Vince. Volt, aki erre még azt mondta, hogy jó formában volt. Akkor kérdem én, milyen a rossz? Voltak, akik koncert közben távoztak is a helyszínről, mert elviselhetetlen volt a hang/hangerő és Vince teljesítménye. Köztük nem mellesleg neves hazai zenészek, vagy szakmabeliek, és ez sok mindent elárul. Én azért nagy nehezen bent maradtam, sőt, a végére még élveztem is, de ez talán már az elfogyasztott italoknak és a társaságnak volt köszönhető, mert a hallásom amúgy nekem is fontos. Miért van az, hogy ameddig a Def Leppard példa értékűen szólt, addig a Mötley-vel vallatni lehetett volna?
Hogy valami jót is írjak róluk, látványra odarakták magukat, lézershow, színpadkép, éneklő táncos lányok, pluszban Nikki Sixx és John 5 is rendesen bemozogták a színpadot. Tommy Leere se lehet ebből rosszat mondani, hozta a szokásos, látványos dobolását. Abba, hogy ki szólt felvételről, megint nem mennék bele, jelen esetben lehet a dalok stúdiófelvételes lejátszásával jártunk volna jobban, mert amiket toltak dalok, jól voltak sorba rakva. Bármilyen lejátszási listán megállják a helyüket, felvételről.
Azért egy olyan kezdés, mint a Wild Side, Shout At The Devil, Too Fast For Love még az olyan kevésbé rajongókat is beindítja, mint jómagam. A szett közepén kaptunk egy kis The Dirt-öt, Machine Gun Kelly betéttel, elmaradt cicimutogatást, cserébe kaptunk kislányt a közönség soraiból a színpadra és kedves szavakat Nikkitől, hogy milyen jó, hogy a fiatalabb generáció is viszi tovább a fáklyát. Szerintem a kislány süket volt, vagy az lett. John 5 gitárszólója hiába sikerült jól, sajnos úgy hatott a fülemre, mint a forró ólom, és nem voltam ezzel egyedül. Egy elfuserált feldolgozás szett után (hogy lehet egy Ramones számot elrontani?) megcsodálhattuk Tommy Lee zongoratudását a Home Sweet Home-ban, majd jött a koncertnek az a része, amin már-már maradandó halláskárosulással ugyan, de jól éreztem magam.
Ha valakinek nem lett volna az eddig elhangzott slágerek mennyisége, akkor így a végére megkapták a pontot az i-re. Dr. Feelgood, mely személyes kedvencem, majd Same Ol’ Situation és végezetül a nagyágyúk, Girls, Girls, Girls, Primal Scream és a legendás Kickstart My Heart. Igen, iszonyat jó programot toltak, de kétszer meggondolom, hogyha lehetőségem lesz, menjek-e Mötley Crüe koncertre, mert ezt a szenvedést nekem nem érte meg. Az estét nálam a Def Leppard mentette meg, mert ők tényleg zseniálisak voltak. Sokan panaszkodtak, hogy más szektorokban máshogy szóltak a koncertek, én nagyjából ugyanonnan néztem a két bulit, és ég és föld volt a Def javára, szóval jelen esetben a helyszínt nem lehet hibáztatni. Azért azt még mindenképpen pozitívumként emelném ki, hogy felkerültünk egy újabb nagyágyú koncerttérképre, még ha egy tolmács segítségével visszaolvassák a kritikákat és a büdös életbe nem is jönnek többet. Köszönjük szépen a Live Nation szervezőinek, hogy ezt lehetővé tették a rajongók számára, mert a rettentően sok negatívum mellett sok itthoni rajongó álmát váltották ezzel az eseménnyel valóra.
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
