Édesapám annyit mondott, jó lesz fiam. Édesanyám annyit mondott, jó lesz fiam. Körülbelül így zajlott az a beszélgetés, mikor közöltem velük, hogy a hétfő estémet Scorpions-koncerten fogom tölteni. Hozzávettem még a 2014-es Hősök terén tartott bulit az Omega társaságában, amikor legutóbb szerencsém volt a zenekarhoz, és én is így indultam neki az eseménynek.
19. stúdióalbum, illetve egy újabb évforduló. Idén 50 éve jelent meg a debütáló lemezük. Minden adott egy igazi stadionbulira. Vártam, nagyon vártam. Tényleg nagyon vártam…A számok felsorolásába bele se mennék, mert színre szagra ugyanazt a szettet tolták Krakkóban is, inkább kiemelnék számomra fontos dolgokat, melyek előtt fontos leszögezni, hogy ha fele ennyi színpadi jelenlétet tudnék nyújtani az ő korukban, már boldog lennék.
A nyitó daltól (Gas the Tank) iszonyatos energiák indultak be. Az meg, hogy a színpadot Scorpions felirattal takaró vászon lehullása után egy következő, „Are you ready to rock?” ponyva követte…A meglepetés és a humorfaktor is megvolt. Elindult, amire vártam, mindenki odakente magát, marha jó volt. Aztán jött a következő szám, a Make it Real, és számomra itt volt a lejtő teteje, aminél egy enyhe lökéssel el is indítottak a mélybe.
Klaus Meine hangja az érthető régióból egyszer csak átcsapott egy aluljárós gospelbe. Átvette ugyan a dominanciát, de sajnos nem jól. Meine hangképzése egyébként is olyan, mintha egy NDK-s fa ruhaszárító csipesz lenne az orrán, de ettől függetlenül tudjuk, hogy ez szerethető és ez a szexepilje. Na ez itt nem jött össze… Mertem remélni, hogy csak a hangpultnál nyúlt mellé Jürgen, de a folytatásban ez nem sokat javult. Ezen a vetítőn megjelenő magyar trikolor se javított.
Némileg kárpótolt a The Zoo című dalban elkövetett gitárszóló, ahol Matthias Jabs olyan szintű vocoder/gitár (Google a jóbarátunk) szólót prezentál, hogy bármelyik Bon Jovi tag sírva könyörögne a receptért. Azonban részemről a lejtmenetet ez sem tudta megállítani.
Hiába a slágerek és a profi színpadi jelenlét, valami nem stimmelt a hangzással. Többünk hiányolta azt a fajta stadionhangzást, amit egy ilyen szintű zenekartól elvártunk volna. A dob nem szólt. Mikkey Dee… ha nála nem szól valami, akkor valószínűleg nem ott van a hiba. Álltunk a fotós kolleginával egymás mellett és nem értettük a dolgot. Hiába szerettük a számokat, erőtlenek voltak, mint Pablo Escobar-nak az Erős Pista.
Nincs baj, haladunk tovább, gondoltam én. Bár hangoztak el olyan nóták, mint az idei albumos Seventh Son, vagy a klasszikusnak számító Bad Boys Running Wild, sajnos a helyzet nem javult, legalábbis számunkra. Majd egyszer csak felcsendült a Send Me an Angel. Számítottam rá, hogy lesz valamiféle megemlékezés az idén elhunyt Kóbor János „Mecky” (Omega) tiszteletére, de sajnos letudták egy amúgy is listában lévő szám beharangozásával. Tudomásul vettem. Ezt követően a Wind of Change hangjai csendültek fel. Volt itt bontott fal a háttérben, magyar zászló Klaus vállán, és végül egy kék-sárga béke szimbólum a kivetítőkön. Szerintem mindenki tudja, mire akartak utalni.
Őszinte leszek, itt már nagyon vártam a New Vision részt, mert hogy ez egy dedikált basszus- és dobszólós szám. Gondolom nem kell ismételnem magam, hogy miért… Nos lehet volt basszus szóló, de számomra Mr Dee vitte itt a pálmát. Édes Istenem. 58 évesen ilyen intenzitással dobolni… Itt már a hangzás is kezdett megjönni, de sajnos el is múlt a produkció végeztével.
Az érzés, mikor látod, hogy mindenki odateszi magát és mégis fullad a dolog. Na ide kellett volna egy jó kis Wartburg szivatója, hátha így a vége felé beindul a gépezet. Hiába következett ezután az egyik kedvencem, a Big City Nights, majd a kötelező visszataps után a Still Loving You és a Rock You Like a Hurricane, sajnos keserédes mosollyal távoztam a helyszínről.
Ezek a „srácok” mindent megtettek, mondhatni erőn felül teljesítenek nap mint nap, és mégis hiányérzetem volt. Azért bízom benne, hogy láthatom még őket, hangzás ide vagy oda, mert ők bizony továbbra is „A Scorpions”.
Szöveg: Hari
Fotók: Máté Évi
