Valljuk meg, a három éve utolsó pillanatban lemondott koncerttel nem nyitott túl fényesen hazánkban a Hollywood Vampires. Ez érezhetően rányomta a bélyegét a kedd esti bulira is, pedig a zenekar kirobbanó formában van, és egy kiváló setlisttel idéztek meg élő és holt legendákat a rock ‘n’ roll legmenőbb vámpírjai a BudapestArénában, szerény érdeklődés mellett.
A ’70-es években még neves cimboráival itták egymást az asztal alá Alice Cooperék, akiknek legendássá vált kis rejtélyes ivóklubjuk West Hollywoodban, a Rainbow Bar and Grill fölött jött időről időre össze Hollywood Vampires néven. Alig egy köpésre onnan, ahol később Johnny Depp birtokolta egy darabig a nem kevésbé hírhedt, sokak által egyenesen elátkozottnak is vélt Viper Roomot. És akkor ugrunk még egy nagyot előre az időben, egészen 2011-ig, a Sunset Stripről pedig Londonba utazunk. A fáma szerint ugyanis itt, a Dark Shadows forgatása alatt született meg az all star banda ötlete a shock rocker – aki önmagát alakította a filmben – és a színész fejében, tisztelgésként az egykori klub előtt.
A sors fintora, hogy míg Depp egyik legnagyobb gitáros inspirációja Joe Perry játéka volt, addig ez utóbbi híresség is nagyra tartotta Johnny zeneiségét, olyannyira, hogy volt nyilatkozata, melyben egyenesen jobb gitárosnak nevezte a színészt bizonyos aspektusból saját magánál is. Nem csoda hát, hogy egyből élt a lehetőséggel az Aerosmith legendája is, így 2012-re össze is állt a zenekar magja. Hozzájuk csatlakozott aztán Cooper oldaláról Tommy Henriksen, aki közben a zenekar egyik legerősebb mozgatórugójává vált.
Jöhet egy újabb ugrás? 2023-ig, amikor is ez a négy szupersztár alkotta banda először lépett volna fel hazánkban. Az érdeklődés nagy volt, a csalódottság és felháborodás még nagyobb, miután kapunyitás előtt nem sokkal kiderült, hogy elmarad a koncert. A fájó emlék olyannyira beleégett az emberekbe, hogy nagy nevek ide vagy oda, igencsak szerény számú közönség előtt mutatkozhatott be végre itthon a supergroup, akiknek produkcióját hazai részről az Ivan & the Parazol vezette fel. Sosem értettem, miért nem lehet a lehetőségekhez mérten kimaxolni ezeket a produkciókat, alig megvilágítva, halkabban nem igazán sikerült felvennem a vonalat a srácokkal, pedig egyáltalán nem tűnt rossznak a koncertjük. De hát az előzenekari sors már csak ilyen… Íme pár kép róluk:
„Rém ronda némber ez az Alice” – hogy Depp karakterét (Barnabas Collins) idézzük az Éjsötét árnyékból, mégis valami egészen hipnotikus módon vonzza magára a tekintet, miközben jobbján maga a celeb, balján pedig Joe Perry és Tommy penget. És persze ne feledkezzünk meg Glen Sobel dobosról és Chris Wyse basszusgitárosról se, akik egy-egy szólót is villanthattak, a billentyűknél pedig Buck Johnson felelt a hangzás színesítéséről. Azt se tudja az ember, hova kapja a fejét, mi közben két saját és egy Cooper szerzeménnyel – I Want My Now, Raise the Dead, I’m Eighteen – belevágnak a koncertbe.
Akár egy felemelő AA gyűlésnek is elmehetne amúgy ez a projekt, Alice mellett elvileg jó ideje Perry sem iszik már, ahogy jó pár neves barátjuk se – főleg azok, akik idő közben belehaltak a piálásba. Rájuk emlékeztek némi iróniával átszőve a kellemesen bluesos lüktetésű My Dead Drunk Friends-szel, majd még egy saját, a The Boogieman Surprise következett. Gyakorlatilag az egész koncertet átszőtte egyfajta vidám, pozitív hangvételű, de közben valahol egészen szarkasztikus és szürreális halotti tor hangulat, de persze ez sem a véletlen műve. Innentől ugyanis egy szám kivételével – Who’s Laughing Now – csupa feldolgozás következett, a zenekar jól ismert koncepciójához hűen az anyagzenekarokon kívül olyan bandáktól, melyek valamelyik tagja már elhunyt.
Közben érezhetően maguk is tudják, hogy valahol csak a szerencsének köszönhetően jöttek ki (élve) ebből az ördögi körből, amit maguk is úgy imádtak egykoron, és könnyedén kerülhettek volna a következő dal kisfilmjébe.
Haláltáncunk ugyanis a valami elképesztő zsenialitással eltalált The Jim Carroll Band dallal, a People Who Dieddal folytatódott. Néha nem tudsz mást tenni, mint kitáncolod és énekeled magadból a fájdalmat, így tettünk közösen a mikrofont magához ragadó Deppékkel. Közben a háttérben a kivetítőn számos halott híresség arcképével találkozhattunk, lelki szemeink előtt pedig sajátjaink jelentek meg, így valahol mind-mind velük voltak most újra egy nagy buli erejéig. Bár ez a többesszám lehet kissé túlzó, sajnos itt már kezdett lejönni, hogy a közönség nagy része inkább az arcok miatt jött, és a dalok javáról lövése sincs.
Nem tudom megállni, hogy ne szúrjak kicsit oda: 2023-ban a másnap a Guns-szal Budapesten koncertező Duff McKagan cucca is bevetésre készen állt a pletykák szerint, a Johnny Thunders cover You Can’t Put Your Arms Round a Memory alatt el-eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen csodálatos is lett volna az ő tolmácsolásában hallani az amúgy a spagetti lemezen is szereplő dalt. Persze élményszámba ment Perry-től is, aki a Bright Light Frightban is vitte a főéneket. Az Aerosmithtől egyébkét még két dal, a Livin’ on the Edge és a Walk This Way csendült fel. Utóbbin még mindig mosolygok, olyan kedves lazasággal hozta benne Cooper a frontot.
Természetesen egykori közreműködőjük, Jeff Beck se maradhatott ki: a Beck’s Bolerot felkonfjában egyöntetűen legnagyobb kedvencüknek könyvelték el a gitárost. Kaptunk egy csipet Baba O’Riley-t és egy jó Roadhouse Bluest is, mielőtt eljutottunk az est legmeglepőbb feldolgozásáig. Mivel viszonylag gyakran látogatom a pultokat, ebből kifolyólag pedig a mosdót is, egy ideje előre csekkolom a setlisteket – ennek a hiányában naná, hogy mindig valami kedvencről maradtam le. Ha a teljes meglepetés varázsa így el is maradt, mégis mámorító érzés volt, hogy egy Killing Joke-nóta is bekerült a szórásba. Hatalmas pacsi, hogy elővettek egy tételt (The Death and Resurrection Show) Jaz Colemanék zseniális életművéből, mi közben az apropó persze baromi szomorú, hogy már Geordie Walker sincs köztünk pár éve.
David Bowie, Heroes. Kell még bármit is mondani? Nemrég Moby koncertjén emlékezhettünk meg egy csodás lassabb verzióval Ziggy Stardust megtestesítőjéről, most pedig egy rockosabb változattal róhattuk le tiszteletünket. Egyetlen gond akadt csak ezzel: sejthető volt, hogy a koncert vége felé közeledünk, pedig még órákig tudtam volna hallgatni a „srácokat”. Hallgatni? Táncolni, ugrálni, énekelni, rázni a fejem. Srácok? Cooper 78, Perry épp holnap tölti be a 76-ot, de Tommy is már a 62-t tapossa, mégis a zsigereikben van a rnr – végül is vámpírok, ugyebár.
A soha, sehol nem hallott Highway to Helltől fáztam kicsit, de még egy ilyen elcsépelt sláger is remekül működött itt most valahogy! Köszönhetően valószínűleg Henriksen karizmájának és karcos hangjának – ez alkalommal ugyanis ő került főszerepbe a mikrofon mögött. Az Another Brick in the Wallba hajló School’s Outot kaptuk aztán hivatalos zárásnak, előkerültek a hatalmas strandlabdák is, és végre talán kicsit az amúgy sajnos rendkívül inaktív közönség is megmozdult picit. (Ez a szerzemény már csak derengett nekik is….) A fájdalmas búcsú a The Train Kept A-Rollin’ ráadásdallal jött el, amire még rázhattunk egyet, majd vagy egy millió pengető kiszórása után elhagyták a színpadot a szupersztárok.
Valahol érthető a bizalmatlanság, mégis baromira bánhatja, aki kihagyta ezt a koncertet. Nem csak hogy végre megjelentek és felléptek, de egy felejthetetlen koncertet adtak Cooperék, felülmúlva a lehetetlent, összekötve életet halállal, mivel mással, mint nagybetűs zenével és dalokkal. Egy közös, mindenen átívelő univerzális erővel, ami engem teljesen rabul ejtett ezen az estén. Múltkor a zenekar vizsgázott egyesre, most kicsit a közönség, csak remélni tudom, hogy lesz még egy következő alkalom, ahol mindkét fél bizalmat szavaz még egymásnak.
Szöveg, fotók: Máté Évi
no images were found
